Manapság mindenki azért sír, hogy az iparág kezd ellaposodni, a fejlesztők csak folytatásokat, vagy rókabőr-játékokat hajlandóak készíteni. A kijelentésben, bár egy cseppet túlzás, van némi igazság, viszont azért akadnak még olyan stúdiók és játékok, amik mernek kockáztatni és nagyot álmodni. Ilyen csoport a Quantic Dreams és ilyen játék a Heavy Rain. Most pedig lássuk, mit kapnak a PS3 tulajok a pénzükért.
Persze az ötlet nem volt teljes egészében eredeti, a készítőknek már volt egy hasonló alapokon nyugvó, interaktív moziszerű játékuk, mely Fahrenheit alias Indigo Prophecy címen hatalmas sikert aratott az első Xboxon, és PC-n is egészen jól szerepelt. A játékmenet alapja nem a szokásos lövöldözős, kardozós téma, hanem egy alapvetően ritmusjátékszerű gombnyomogatáson alapuló történetvezetés volt, megspékelve párbeszédekkel. Jelen alanyban is ezzel a sémával találkozunk, ám ezt olyan mértékben sikerült David Cage-nek és csapatának továbbfejlesztenie, amire szerint senki nem számított. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Mivel kalandjátékról van szó, a játék leglényegesebb része a történet, és ezzel el is érkeztünk a játék legnagyobb pozitívumához. Nem szeretnék sok időt tölteni a bemutatással aki nem ismeri a sztorit, annak annyit, hogy egy Origami Killer nevű fazon után kell nyomozni, aki fiatal fiúkat fojt meg esővízben. Ezt a nyomozást 4 ember szemszögéből követhetjük nyomon, kezdetben persze semmi közük nincsen egymáshoz, később aztán összefonódnak a szálak. Annyi közös van bennük, hogy mindenkinek van valami ritka, de súlyos betegsége.
Eathen Mars egy édesapa, akinek a fiát elrabolja a gyilkos, és emellett még feladatokat is ad a karakternek, amelyeket ha sikeresen teljesítünk, fokozatosan megtudjuk, hol van elrejtve a kissrác. (igen, egy kissé Fűrész jellege van a dolognak, de meglátjátok, megdöbbentő és érdekes feladatokat kapunk). Eathen dolgát nehezíti, hogy néha pánikrohamok törnek rá, ez egy trauma következménye, valamint nagyon fontos szerepe lesz a történet alakulásában
Madison Page egy újságíró hölgy, aki kóros álmatlanságban szenved és csak motelekben tud aludni, így kerül kapcsolatba a… hát… elég érdekes állapotban lévő Eathennel
Norman Jayden egy FBI ügynök, aki szintén valamiféle pánikbetegségben szenved, ez valószínűleg drogfüggőségének tulajdonítható be, szükség esetére van is nála mindig egy kis kék kapszula, ám a játék során állandó dilemmának számít, hogy önerőből legyőzzük-e a rohamot, vagy inkább a könnyebb utat választjuk.
Scott Shelby, magándetektív, akit az áldozatok családjai a rendőrség tehetetlenségét látva felbéreltek, hogy találja meg a gyilkost. Tipikus Colombo figura, nagyon eredeti karakter.
Mind a 4 karakterre más-más játékstílus jellemző, ezt a készítők nagyon jól oldották meg. Madison és Scott szála olyan mintha egy Philip Marlow történetbe csöppentünk volna, igazi múltban kutatós, nyomozós történet, és Scott még helyenként az öklei (illetve a környék tereptárgyai) használatától sem riad vissza. Eathen a már említett Fűrésszerű hajszába (menj szembe az autó pályán a forgalommal, közbe figyellek) keveredik, a leg érdekesebb azonban Norman nyomozása, ugyanis teljesen CSI az egész. A dolog abból áll hogy van egy ultra modern szemüvegünk az ARI, valamint egy szuper érzékeny kesztyűnk. A kesztyűvel letapogathatjuk a terület egy részét, és ha valami érdemleges dolog található (újlenyomat, keréknyom, pollen) azt az ARI kijelzi, és mi odamehetünk és elemezhetjük a mintát. Ez így elmondva lehet, hogy nem hangzik annyira nagy számnak, de valami olyan remekül effektezett és érdekes, hogy már tényleg szinte a helyszínelőkben érezzük magunkat, pláne amikor az adatokat analizáljuk, és feltérképezzük.
Az irányítás és rendezés telitalálat, kevés játék volt képes ennyire magával ragadni mint ez a darab, Szinte már éreztem ahogy a címben említett esőhöz hasonlóan sodródom a remek történetvezetéssel és karakterekkel megáldott történetben, amin végig uralkodik az esős évszak, és a borongós ám mégis kimondhatatlanul magával ragadó történet és hangulat, hogy aztán sok fordulaton és döntésen keresztül elvezessen egy olyan megoldáshoz, melyre a „letaglózó” és a „sokkoló” egészen enyhe kifejezések.
A grafika mindehhez már csak asszisztál, viszont azt irigylésre méltó színvonalon. Az arcok remekül ki vannak dolgozva (nem vicc, lehet szőrszál hasogatni mert minden az utolsó pólusig megvan), látszanak rajtuk az érzelmek, a helyszínek szintén telitalálatok, az adott hangulathoz leginkább passzolnak, sikerült túlvonatkoztatni a klasszikus romos panelházakon és irodákon, így megfordulunk óraboltban, gazdag hülyegyerek partiján, nightclubokban, és egyéb érdekes helyszíneken. Az effektek amikor vannak, szintén jók lettek, képesek emelni az adott pillanat hangulatát. A zene és a zörejek csodálatosak, az egyetlen dolog amire lehetett volna még gyúrni, az a szinkronhangok, ez különösen Normannál érzékelhető. Nem a beleéléssel van a baj, hanem a kicsit nyelvidegen hanghordozással.
Kiemelendőnek tartom még a manapság egyre népszerűbb, ám itt mesterfokon megjelenő non-lineáris történetvezetést. Már eddig is sok helyen halhattuk, hogy döntéseink befolyásolhatják a végkifejletet, tőlünk függ a történet végkimenetele, satöbbi, de ehhez fogható módon eddig ezt még szerintem nem sikerült megvalósítani. Egyszerűen MINDEN részletnek jelentősége lehet, olyanoknak is amire nem is számítanánk. Gyakran egy-egy cselekedetünk, vagy éppen az, hogy nem voltunk elég gyorsak teljesen más irányba viheti el a cselekmény alakulását, vagy akár el is halálozhatunk tevékenységünk közben, és ilyenkor nincsen Game Over felirat, megy tovább minden a szerencsétlenül járt emberünk nélkül, hogy a személyenkénti 5-6 féle epilógust már ne is említsem, melyek a rettenetes és kiábrándítótól az aránylag boldog végkifejletig terjednek, bár abszolút Happy End nincsen.
Az irányításról sokat nem tudok mondani a fent leírtakon kívül, működik, jól kitalált nem mindegy a mozdulat ereje és az óvatosság sem árt néha, az akciórészekben kellőképpen változatosak a kombók, a nyomozás alatt pedig sikerült odaillő mozgásokat és mozgássorokat összeállítani, a mindennapos tevékenységektől (autó indítás, mosakodás) az egészen extrémekig (villanyos drótok közt kúszás, autós ámokfutás) sok mindennel találkozunk. Megjegyezném, hogy a játék egy méretes patch letöltése után támogatja a PS Move kontrollert. Ez sokkal jobban sikerült mint vártam, tényleg ad egy pluszt az egészhez, és a fent leírtak pedig hatványozódnak. Egy kicsit talán annyiban volt zavaró a dolog, hogy az eltérő gombkiosztás miatt a fejlesztőknek sikerült néhány, a lehetetlenség határát erősen súroló sorozatot megálmodni, de ezek szerencsére nem voltak túl gyakoriak. Amivel nem voltam kibékülve, az a karakterek alap mozgása, azaz sétálása, ami nem csak hogy nehézkes, gyakran még értelmetlen irányba is kell a sticket húzogatni, de legalább a kameraállás jó, és helyzethez képest váltogatható.
A Heavy Rain tehát nem csak akar, hanem tud is formabontó lenni. Ilyen volumenű történettel és hangulattal manapság még filmekben is ritkán találkozunk, és itt ráadásul még interaktív is a dolog. Emlékezetes pillanatok is akadnak, vehetjük akár a teljes FBI vonalat, vagy Eathen próbatételeit, de szintén csak az epikus jelzővel illethető az a rész, amikor Scott gyanús úriember házába indul rendet vágni kedvenc kilencmilise társaságában. Mindez a gyönyörű grafikával, az első osztályú zongorafutamokkal, valamint a sok helyen elágazó történettel nyakon öntve, már sok ahhoz, hogy aki egy kicsit is szereti az elvontabb, borongósabb témájú történeteket, az ne tudja megakadályozni, hogy teljesen megragadja a program. Kérlek, ne legyetek mazoisták, ha van PS3-atok, szánjatok erre a rettenetesen izgalmas, és még annál is jobban elgondolkodtató műre.
Zárásként annyit, hogy a HVG-ben nemrég olvastam egy cikket a videojátékok fejlődéséről, és egyre emberközelibb mivoltukról. Ez a produktum volt a példa.
