Írta: Barnaby
A videojáték fejlesztés ma már igen jelentős és szerteágazó iparág, mégis érezhető, hogy hol vannak igazi „központjai” és hol kapja meg az őt megillető figyelmet. A legjelentősebb hely ezek közül (Amerika mellett persze) Japán. Az itteni játékok viszont képesek nagyon megosztani a nyugati közönséget, hiszen maga az ország is majdhogynem egy külön világnak számít, nem hogy a játékaik. Vajon célszerű-e a két játékos-kultúrát összevonni? Születhet-e ebből maradandó alkotás? A Vanquish azt próbálja bebizonyítani hogy igen.
Már az első videók alapján sejthettük, hogy itt valami nagy dobás készül, de szép kedvcsinálót csinálni egyszerűbb, mint megvalósítani azt. Jó játékkal hírnévre szert tenni már nehezebb, viszont a fejlesztő Platinum Games ezt is elmondhatja magáról, hiszen nekik köszönhetjük a nagy sikerű Bayonetta c. programot. A producer Shinji Mikami munkásságát csupán egy címmel jellemezném: Resident Evil. Több magyarázat azt hiszem nem szükségeltetik, látjuk tehát, hogy profik ülnek a tervezőasztal mögött, akik ráadásul képesek egymást ellensúlyozni is: míg a Bayonetta egy szinte teljesen elmebeteg, igazi távol-keleti játék, a Resident Evil jóval letisztultabb, ám mégis folyamatosan megújulni képes franchise. Na de mit kapunk végül is a pénzünkért?
A game története, bár nem egy nagy eresztés, mégis élvezhető, beleélhető része a projectnek. San Franciscoban vagyunk a közepesen távoli jövőben, az emberek élik mindennapjaikat. Hirtelen egy különös, titokzatos vörös sugár hatalmas robbanás keretében iszonyatos hőhullámokkal romba dönti a város nagy részét (természetesen az összedőlő Golden Gate híd klisé nem maradhatott ki). Kiderült hogy a csúnya rossz ruszkik elfoglaltak egy űrben lebegő támaszpontot, melynek fegyvere a fentebb leírt hatást képes előidézni. A meglehetősen unszimpatikus főmufti, név szerint Zaitsev, ultimátumot ad az Egyesült Államok elnöknőjének: amennyiben 10 órán belül nem kapitulál, újra aktiválják a kicsikét, ám ezúttal New York lesz a célpont. Természetesen a jenkik nem adják fel ilyen könnyen és máris azon vesszük magunkat hogy egy űrhajón száguldunk az állomás felé több ezred magunkkal. A sztori blődségektől nem mentes, akadnak benne fordulatok bőven, és kiválóan aszisztál a már sokkal érdekesebb és forradalmibb játékmenet számára.
Első látásra egy szimpla Gears of War koppintásnak tűnik az egész. Kétség kívül akad jó néhány hasonlóság, de ennél azért jóval többről van szó. A mostanság rendkívül népszerű Gears-féle fedezékrendszer itt is remek formáját hozza, teljesen automatikus minden, nincsenek fennakadások a kommandózás közben, bár talán nem épít annyira a fedezékharcra a játék mint a fent említett delikvens. A hasonlóság ebben ki is merült ugyanis főhősünk, Sam (ő is egy kissé Marcus Fenix és Solid Snake ihlette emberke, de hát jótól lopni nem szégyen) rendelkezik egy ultraspéci ARS névre hallgató páncéllal. Azon kívül, hogy remekül véd a forró ólom káros mellékhatásaitól, a benne lévő különleges energia 3 igen hasznos tulajdonsággal ruházza fel hősünket. Samnek ezáltal van egy brutális közelharci támadása, mellyel egyből leteríthető az alapellenfelek bármelyike. A második az hogy hősünket emberfeletti sebességgel ruházza fel, rocksztárokat megszégyenítő becsúszásokat leszünk képesek szédületes gyorsasággal végrehajtani szorult helyzetekben. A harmadik, és egyben leghasznosabb, az időlassítás, mely szintén életmentő lehet bizonyos szituációkban. Természetesen minden csoda 3 napig tart, így ezeket sem használhatjuk a végtelenségig, egy idő után a készülék folyamatos használat esetén túlmelegszik. Ilyenkor ajánlatos minél előbb fedezékbe húzódni, hiszen a golyóktól is védtelenebbek leszünk, és megvárni amíg visszatöltődik az energiánk.
A játékmenetnek persze nem csak ez a része kuriózum a konkurenciához képest. Maga a lövöldözés is inkább a pörgősséget részesíti előnyben a brutalítással szemben, és ezzel megtaláltuk a legeslegnagyobb pozitívumát a játéknak. Egyszerűen olyannyira adrenalin pumpáló a cucc, hogy ahhoz foghatót még életemben nem láttam. Folyamatosan támadnak bennünket a különböző robotféleségek, ugyan mindig tudjuk mi a feladat, de állandóan észnél kell lenni és taktikázni, na meg persze rá vagyunk kényszerítve a csodapáncélunk által kínált lehetőségek használatára, hiszen azok nélkül hamar legyűr bennünket a túlerő. A fegyverek is ezt a játékmenetet sulykolják belénk, mindeggyik gyors és látványos, nagyon eltalált darab mindegyik. Maga az alap géppuska is remekül használható, de találkozunk annak egy pontatlanabb, de nagyobbat sebző válfajával, lesz még itt shotgun, és az elmaradhatatlan mesterlövész puska, valamint befogó-rendszeres rakétavető is. Ezen a téren a fejlesztők kedveskedtek néhány finomsággal is: itt van például a Dead Space Belezőjéhez hasonlító disc launcher, melyet e forgó töltények kilövése mellett láncfűrésznek is használhatunk, de van még egy lock-on lézerünk is mely egyszerre négy célpontot képes megjelölni, és azokba egy-egy sugárnyalábot repíteni. Gránátból akad a szokásos területi sebzéses modell, de kapunk EMP-ket is, melyek minden robotot megbénítanak az egyébként igen jelentős hatósugarukban, ez különösen boss fightoknál jöhet jól. Csúzliainkat lehetőségünk lesz fejleszteni is. Ezt az ellenfelek által néha hátrahagyott zöld Upgrade-kockákkal tehetjük meg, de éppen úgy is összejöhet a dolog, ha az aktuális lőszerkapacitáson felül még magunkhoz vesszünk egy kevés skulót. Ezek a fejlesztések növelik a fegyver hatótávolságát, sebzésének erejét, és a maximális lőszerkapacitást.
Mindezekre az ellenfél reagálása korrektnek nevezhető, bár itt bizony akadnak problémák. Aránylag ügyesen viszonozzák a tüzet, bár komolyabb taktikázás ritkán fordul elő, a problémát inkább a számuk jelentheti, és sajnos nem ritka hogy egy pontba megállnak, lecövekelnek és egyszerűen nem csinálnak semmit. A társak szintén felemás viselkedést tanúsítanak, egyszer nagyon hasznosnak érezzük őket, máskor pedig úgy tűnik, mintha csak dísznek lennének. Az egész sűrűn előforduló boss fightok kissé scripteltek, bár az ekkor elénk táruló látványnál valószínűleg nem lesz időnk ezen gondolkodni. Ilyenkor mutatkozik meg igazán csak a designerek származása, ugyanis hihetetlen fantáziával megáldott helyszíneket és főellenfeleket sikerült összeválogatni. Vannak közepes méretű mikrobik, ám már ezeknek a legyűrése is igényel némi taktikázást, de az igazi móka akkor jön amikor a toronyház méretű Argusok megjelennek. Ezek a leggyakoribb „főgonoszok” és megsemmisítésük is több fázisban zajlik, valamint WTF momentumokban gazdag, kissé Lost Planetes „lődd a színes részét” stílusban történik. Mindegyik boss rendelkezik kismillió féle fegyverrel, általában mindegyiknek van valami sugárfegyvere ami egyből taccsra tesz minket, de számtalan rakéta, gránát és gépfegyver is nehezíti dolgunkat. A játék ilyen téren mutatja leg elborultabb arcát, helyenként már kicsit flusztrálóvá is válik még normál fokozaton is az egyszerű fehér ember számára.
A fentebb leírtakat a játék Pazar grafikával tárja a szemünk elé, szép kidolgozottak a textúrák, élénkek a színek, szépek a fények, minden ez utolsó törésig vagy kopásnyomig ki van dolgozva. Sajnos itt kénytelenek voltak a felbontás oltárán áldozni mivel az alig éri el a 720p-t. Az effektek látványosak és ötletesek, akár a terminátoros robot-teleportációs energiagömbről, akár bullet time, vagy a gombnyomkodós, stick-húzogatós Quick Time Eventekről beszélünk, de a robbanások is meglehetősen jóra sikerültek. A látványra tehát nem lehet panasz, mint ahogy a pályák változatosságára sem. Lesz vasúti üldözés, null-gravitációs kalandozás, illetve a szintén jellegzetesen japán „minden forog és mozog körülötted” platformharc. Dicséretes továbbá, hogy mindezt egy árva szaggatás nélkül kapjuk meg, jöhet akármekkora monstrum, vagy dőlhet össze akármilyen komplexum, csak kár hogy ezt nagyon röviden, mindössze 6 órában teszi normál fokozaton, bár lehet hogy jobb így, minthogy ellaposodjon és unalmas legyen.
A Vanqusihnek sikerült az, ami eddig csak nagyon kevés játéknak: sikeresen ötvözte a keleti fantáziát, a nyugati technikákkal, és ezáltal egy mindenki számára fogyasztható alkotás született. A japán elborultság és a nyugati letisztultság szinte tökéletes elegyét minden kisebb hibája ellenére tiszta szívvel ajánlom mindenkinek, aki nem vágyik asimovi mélységű történetre, és bírják a reflexei a hatalmas pörgést, vagy csak nem tudja kivárni a Gears of War 3-at.
Értékelés:
Amit szerettünk: Amit nem szerettünk
-az egész egy hatalmas adrenalinbomba - rövid
-teccetős grafika -tud néha idegesítő is lenni
-jól eltalált fegyverek -csak 720p
-fantáziadús játék- és pályaelemek -az M.I. nincs a helyzet magaslatán
SZERINTÜNK:90%
